- Jay.- érintem meg a vállát, amitől egy kicsit megtorpan,
de majd rám néz.
- Jó napot állom szuszék.- ölel meg szorosan.
- Mennyi ideig
voltam távol? – tudakolózom.
- Pár napig. – dob rám egy köteg ruhát. – ezeket vedd
fel.
- S történt valami?- kérdezem, miközben felveszem a
nadrágomat s a fekete trikómat.
- Az a srác, akit befogadtál, meggyógyult s
elengedtük. Nagyjából ennyi. Ja’ s
látnod kellet volna Karmot, mikor elmentél azt hitte, hogy meghaltál. –
mosolyog.
- Várjunk akkor, ha elengedtétek, akkor az azt
jelenti, hogy egyszer cseréltetek kötést, s mint aki jól végezte dolgát, szabadon
hagytátok?
- Nagyjából- vonja meg a vállát.
- Milyen rendesek vagytok komolyan. – kászálódok ki az
ágyból.
- Tudom-tudom. Nem kell megköszönni - indul meg
kifele. Nagyjából a csapat az étkezőben üldögél Jinxx Jake s Ash kártyázik. CC
s Karom meg egymást üti?! George meg ő ül magába.
- Hali. – ülök le George mellé.
- Szia. – néz rám, hogy nem is figyel rám.
- Mi a baj? – bámulok reá boci szemekkel.
- Egyedül vagyok Kat, egyedül nagyon egyedül, Karom
meg a többiek le se szarnak.- néz, rám kétségbeeset. – vissza akarok menni, nem
érdekel, hogy hogyan de vissza akarok menni.
- De miért nem
beszélgetsz velük?!
- Szerinted nem próbáltam, mindent megtettem azért,
hogy jóba legyek velük, de nem hatott rájuk. – vakarja meg a haját. A hosszú ujja
felgyűrődik s vágásokat veszek észre rajta, de nem sokáig tudom őket nézni
mivel gyorsan, el is tűnik a pulóver melegébe.
- Ezt miért csináltad? – kérdezem.
- Nem tudom… csak azt hittem, jobb lesz minden, de nem
lett az. Ugyanaz a szenvedés minden nap. S nem tudom mikor lesz vége. Ez benne
a rossz, hogy minden nap reménykedsz meg könyörögsz, de senki sem hallgat meg.
– ahogy hallgatom, George-t eszembe jut, hogy mit gondolhat rólam, megbízott
bennem én meg elárultam s ott hagytam ahol van.
- Sajnálom…- nyöszörgöm.
- Mit?- néz rám.
- Mindent. Egy szemét alak vagyok. Nem kellet volna
téged ebbe belekevernem. Soha. – küszködök, hogy a hangom ne hulljon ezernyi
apró darabra, de nem nagyon sikerül. – Ha megtehetném, mindent vissza tekernék
az elejére, s megakadályoznám, hogy a „szüleim” téged a közelembe engedjenek…
Egy közveszélyes alak lettem mindenkit tönkreteszek, aki a közelembe kerül.
- Kat, ne mondj ilyet. Életem legboldogabb szakasza volt,
amit veled tölthettem. – karol át szorosan George. – Csak, minden így alakult.
Én voltam a barom nem gondoltam arra, hogy te megtudod azokat, amiket csináltam
a hátad mögött. S belátom nagy hiba volt. Elfogult voltam magammal szemben. De
talán az a legfontosabb, hogy te boldog legyél Andy val. –mosolyog rám. A
szemében könnyek csillognak.
- Gyere, menjünk oda a többiekhez. Szerintem mára kisírtuk
magunkat- tápászkodok fel. George is lassan mellettem ál. Mielőtt bármit is szólhatna,
megölelem nagyon szorosan.
- Sziasztok-,
ülök le CC mellé, aki éppen valami ételt próbál elfogyasztani.
- Holla. – válaszol.
- Öhm neked is.
Hogy vagytok? – kérdezem úgy mindenkitől, de nagyon senki sem figyel arra,
ami mondok, így George felé fordulok. – Veled is kb. így volt? – nem szól, semmit
csak bólogat. Felállok, az asztalra s úgy elkiáltom magam. – Oké akkor megint megkérdezem, hogy vagytok?
- Jól, köszi. - válaszolja tétován Jinxx.
- Meg vagyok.- szól, a tv- elöl Ash.
- Ennyit akartam. Köszönöm. – szállok le az asztaltól.
- Ki az a barom, aki itt kiabál hajnalok-hajnalán. A
fejem már zeng a hangzavartól. - állít be Karom, kócosan, morcosan, s egy szál
bokszerben.
- Neked is jó napot. – állok meg ellőtte.
- Hajnali három van.- vakarja meg a haját.
- Akkor jó estét. Miért nem beszéltettek George- val?
- Mi próbáltunk, de ő volt antiszoc. – nyögi be.
- Hát. persze, nem gondolkodtál el rajta. Egyedül van,
eddig egy burokban élt. Mindenkinek sok lenne, ha hirtelen ennyi dolog jönne
neki össze. –Ahogy látom Karom egy kicsit magába nézett a monológom hallatán,
mivel nem vág olyan képet mintha meg akarna ölni a puszta tekintetével.
- Velem is volt sokszor, volt ilyen, hogy nem tudtam
mit csinálhatnék, hova menjek segítségért. A harc mentett meg. Nem akartam,
hogy mások is átéljék ugyanazt, amin én átmentem. – enyhül meg a tekintette. –
George, bocsánat, ha egy barom voltam veled. S tudom, még sokszor leszek az, de
kérlek, majd azt is bocsájtsd meg. – lép oda George-hoz s szorosan megöleli.
- Semmi baj. Én sohasem haragudtam rád vagy egyik
ötökre csak kicsit fura ez az egész. Meg kell szoknia az embernek. – engedi el
Karom.
- De kis cukik vagytok együtt. – néz aranyos arccal
Jay.
- Hahaha, iszonyatosan vicces volt. – tapsolok-, Oscar
díj jár érte. – lépek oda hozzá. – s hogy vagy? Ma már mindenkitől megkérdezem,
te sem maradhatsz el. – mosolygok rá ártatlanul.
- Megvagyok, mint madár a fészkében. – karol át. Majd
hirtelen minden elkezd piros fényekben pompázni s egy fülsüketítő hanggal egyesül
ez az egész pompa.
- Basszus pont most. Jake vidd, őket a tizenkettes
pontba s majd gyere ide segíteni. – intézkedik karom. Én csak állok ijedten, mint egy madár s
erősen Jay-be kapaszkodom.
- Gyertek. – indul meg Jake a konyha felé. Egy kis
ajtón át megyünk s majd vagy ötven ajtó következik ötvenegy kanyarral. –
Maradjatok itt - Nyit ki egy utolsó ajtót. S miután bementünk ránk is csapja. A
szobában nincsen nagyon semmi csak egy tál, egy takaró s egy nagy üveg víz. Jah
meg persze egy nagy képernyős tévé vagymi, ami mutatja, mi folyik kint.
- Hát most itt maradtunk. – Csapok a térdemre.– Ezekkel
kell beérnünk.- majd leülök a kivetítő elé. Egy nagy tömeg piros kék ruhás
ember szállingózik be az étkezőbe, majd Karom felé sétálnak. Az egyik egy nagy
vasfegyvert tart a fejéhez. Ijedten a számhoz kapok, nehogy elkezdjek ott
sikítani. Majd egy öt perc múlva lerakja a fegyvert. S az emberek
szétszóródnak. A srácok mellé egy erősebb testű férfi ált. Pár másodperc múlva
egy női ruhával tértek vissza. Ahogy jobban megnézem a pixelek ellenére az a ruha,
amibe idehoztak. Megijedek, mivel már tudják, hogy itt vagyok. A srácokat
hátratett kézzel kivonszolják a szobából.
- Meg kell őket mentenünk. – állok fel hirtelen s
próbálom kinyitni, az ajtót, de meg sem mozdul.
- De mégis hogyan? – válaszolt nyugodtan Jay- az
életüket tették fel azért, hogy megmentsenek s velük harcolj.
- Lehet, hogy megölik őket. Nem akarom, hogy miattam
szenvedjen valaki is. – próbáltam megint kinyitni az ajtót, de nem sikerült. -
Valaki segítsen kinyitni ezt a valamit-, kérlelem a többieket.
- Nem lehet, be vagyunk zárva Kat fogd fel.- nyugtat
le George. Idegességemben összevissza járkálok.
- Hé, valaki jön. – mutat az egyik képernyőre Jay. –
Egy katona. – az egyik sarokba húzódok, s remélem, nem jön rá, hogy merre
vagyok. De a nagy szerencsétlenségemnek kinyitja az ajtót. Mi csak megszeppent
képet vágunk.
- Megvagytok. Nem esett semmi bajotok? Aggódtunk ám
értettek a gonoszok már elmentek- úgy beszélt hozzánk ez az ember mintha
ötévesek lennénk. – gyertek, csak ki nem esik már bántódásotok. – Jay-ba kapaszkodtam
s indultunk meg kifelé.
- Katherine, hát végre megvagy nem esett semmi bajod
ugye?- fut elém az a nő, akit valamikor anyának hívtam.
- Jól vagyok, de a többiek hol vannak? – lépek egy
lépést hátra.
- Kik?
- Azok akiket behozatattok.
- Várnak a halállukra, mint minden ilyen örült. – ejti
ki könnyen a szavakat.
- Nem ölheted meg őket. - áll mellém George.
- Miért nem? – kérdezi hitetlenkedve anyám.
- Mert ők jó dolgokért harcolnak.
- Pl.? – most, mint mondhatnék, hogy ellenetek, hogy
ne legyen a nép el nyomában?! Kétlem, hogy bevennék.
- A szegények ellen. Honnan tudtátok, hogy ott kell
keresni?- rakom csípőre a kezem.
- Egy ifjú ember segített a megtalálásotokban. Nataniel,
kérlek, fáradj be.- tapsol kettő. Az a srác lép be az ajtón, akinek segítettünk
ellátni a sebeit.
- Hogyan tehetted? Segítettünk neked. – vonom kérdőre.
- Sajnálom, de csak így segíthettem a családomon. –
lép anyám mellé.- már az ő katonájuk vagyok.- Áll meg vigyázban.
- Engedjétek el a barátaimat.
- Nem engedhetem el őket, ők rosszak kicsim. Meg
elvinnének megint. S azt nem engedhetem.
- S ha. Ha, elengednéd őket s itt maradék? - vetem be a Joker-t. Fontosak nekem a srácok
nem hagyhatom, hogy miattam haljanak meg.
- George is veled lenne? – vonja fel a szemöldökét.
- Sajnos igen. – sóhajt egy nagyot George, s mellém
lép.
- Jó s mindent ott folytattok ahol abbahagytuk kivéve,
a koronázást. - húzza ki magát. – Kérlek, szólj, hogy az akasztást lemondom s a
fegyencek szabadon... elehetnek. – int Natheniel-nek. Majd elmegy. – Ti meg
gyertek velem. Annyira örülök, hogy megint itt vagytok.
- S Jay? – szorítom meg erősebben Jay kezét.
- Ha gondolhatja, beállhat, Katonának vagy mit tudom,
én csak ne legyen szem ellőt. – kérdő pillantásokat vettem Jay felé.
- Jó nekem a katonaság. – válaszol szinte a semmibe.
- Tökéletes. De akkor indulhatnánk is. - fordul, meg a
nagy habos-babos ruhájában majd felmegy az emeletre s egészen George szobájáig kísér,
minket majd eltűnik. Fogalmam sem volt, hogy most mit is kéne csinálnunk. Mikor
hirtelen nekem jön Nataniel megfordulok s arcon vágom.
- Au… ez fájt ám. – szól nyugodt hangon.
- Hogy lehettél ilyen?! Segíteni akartunk neked te meg
ezzel hálálod meg. Ha sikerült volna legyőzni, akkor nem lenne szegénység, de
nem, köszönöm szépen jöhettem vissza a sárkány barlangjában- a szemeim szinte
villámokat szórtak Nataniel felé. De ő
észre sem vette teljesen boldogan mosolygott rám.
- Jól áll neked mikor mérges vagy! – sétál el mellettem.
- Barom. – szitkozódok.
- S most hova menjünk? - kérdezi George.
- Mondjuk a szobádba? Nincsen jobb dolga senkinek. –
közli Jay.
- Jobb öt lett, mint itt állni. – nyitottam ki az
ajtót. Megrökönyödve láttam, hogy a szobában egy lány van s takarít, egy szál
kis hálóingben. – Mi a franc?- ez az egyetlen mondat, ami kijön a számon. A
fiúk is szinte ugyanaz a véleménye, mint nekem.
- Oh… tessék csak bejönni. – mosolyog, majd tovább
fojtatja a munkáját.
- Ki vagy te? S miért szinte meztelenül takarítasz?- mutattok
rá.
- Nem tudod, ez a kötelező ruha viselet az elmúlt
hónapokban vezették be. De szerintem nektek is át kéne, öltöznötök a királynő
akármikor megláthat, hogy ilyen mihaszna ruhában vagytok.
- Hát az biztos, hogy nem öltözök át. Meg különben ez
George szobája nem?!
- George herceg, már vagy két hónapja eltűnt. De
minden nap ki kell takarítani a szobát hátha ma hazatért a gonoszok fogságából.
- A gonoszok nem ott vannak, hanem itt. - szól közbe
George. – S én vagyok, George szóval menjél ki. Talán fel is vehetnél valami
ruhát.
- Azt hogy lehet? – akad ki a lány.
- Itt vagyok nem az a lényeg? Na, kifelé. – ül le az
ágyra George. A lány nagy bocsánatkérések közepette kirohan szinte a szobából.
Én egy kanapén foglalom el a helyem. Jay meg a földet találja kényelmesnek.
- De valamit kell tennünk, nem maradhatunk itt örökre.
Nekem ők fontosak. – gondolkodom hangosan.
- Talán ha megszöknénk?
- S hova mennék, nem tudnánk elmenekülni mivel biztos
elfoglalták a „terepet”.- válaszol, Jay miközben a falat bámulja.
- És ha átvinnéd a mi világunkba? – kapja fel a fejét
George.
- Kizárt dolog. Valami szörnyű dolog történne.
Megszakadna az idő kontimentumos izé.- éljenek a filmek. Sokat lehet, belőlek
tanulni.
- Kat nem nézel sok sci-fi-t?
- Kicsit se- legyintek. – Nem tudom… – nézek ki az
ablakon. – Nem akarok az ellenség oldalán harcolni.
- Vagy csak közölnéd az emberekkel, hogy teljesen más
világban élnek, s lehetne nekik jobb? – vakarja a tarkóját a földnő fekvő srác.
- Jay te zseni vagy.. –fordulok, meg s szinte
kicsattanok az örömtől. – Ha tudatjuk az emberekkel, hogy ez nem a valóság
akkor talán mellénk álnak. És ha..- kezdem meg lelkesítő beszédemet mikor
Nataniel belép az ajtón. Szokatlanul mosolyog, valamire készül, vagy olyan
dolgot tud amit mi még nem.
- Mit akarsz? – emelem meg a fejem.
- Katherine-t elrabolnám egy percre, ha szabad- áll
meg az ajtóban.
- De mégis minek? – hátrálok egy lépést. Szinte már
kiesek az ablakon, de nem nagyon akarok vele 5 méternél közelebb kerülni.
- Egy fontos dolog. Négyszemközt. – húzza ki magát.
Mély levegőt veszek s kisétálok az ajtón. Utánam Nataniel s kilép.
- Igen? – rakom keresztbe a kezem.
- A jó édes anyád nekem adta a mai napodat és a
holnapit is. – áll szinte fölém.
- Hogy mi?- hőkölök. – egyelőre én döntök arról, hogy
mit csinálok, és hogy mikor csinálom. Nem holmi anya.
- Pedig most ő mondja, meg hogy hol vagy és mit csinálsz.
S rám bízta az őrzésedet így azt csinálsz, amit mondok kicsi lány. – indul
lefele a lépcsőn. Mikor meglátja, hogy én egy cseppet sem vagyok hajlandó vele együtt
működni megfordul s megint előttem áll meg.
- Gyerünk már. - húzza el a kezem.
- Minek?- nyögöm be némi kételkedés után.
- Mert akármikor lefejeztethetem a kis barátodat. – tudtam,
hogy ezzel Jay- re céloz. Nem akarom még őt is belekeverni a szarba. Ha nem
csinálom azt amit ő mond csak még nagyobb tüzet gerjesztek.
- Oké. – felelem, majd elindulunk le a lépcsőn. Egészen
a vár külső faláig megyünk ahol egy kis ajtón át, szinte egy teljesen más
világba kerülök. Olyan, mint ha megint vissza kerülnék a saját világomba
mindenhol videó játékok. Pizzás dobozok és mindenhol koszos ruha. Legénylakás. Hogyan?
Mi? Miért?- váratlanul ért, hogy egy olyan srác, aki először még kenyérért
könyörög, most meg itt mint egy modern király éli életét.
- Kicsit bevezettek a szüleid a „ti világotokba”. S olyan
szerencsém van, hogy egy átjáró pont a szoba másik végébe van, így akármikor
mehetek kajáért. Ugye milyen király? – vezet be tikos világába.
- Nincsenek bajban a szüleid igaz? – húzom fel a
szemöldököm- ezt csak kitaláltad.
- A szüleim már rég meghaltak kellet, egy hely ahol meghúzódhatok.
S ők befogadtak egypár információért cserébe. De úgy szeretnek, mintha a fiúk
lennék.
- Gratulálok téged is aztán jól lehet befolyásolni. Minél
több dolgot mondasz, annál több dolgot kapsz. Egyszerű - ülök le a kanapéra,
vagyis inkább egy ruhakupacra ülök. – ember, te itt mikor takarítottál? – emelek,
meg egy alsó gatyát szinte már bűzölög.
- Azt nekem kéne?
- Nem, majd hozzád is járnak be biztos a sztriptíz
táncos takarítónők, hogy majd kielégítsék a vágyaidat.
- Jó ötlet.. – mosolyog kajlánul Nataniel.
- Ne. Nehogy gondolj valamire. Még megfájdul a fejed. –
imitálok, megértést Nataniel felé. De ő csak ugyanúgy mosolyog, mintha nem törődne
az oltogatással. – Min vigyorogsz úgy?
- Akármit csinálhatok veled… Érted akármit.
- Hohó. azért nem úgy akármit. Vannak ám szabályok.
- Biztos, de én felügyelek rád. – kulcsolta össze a
két kezét. Olyan őrös stílusban.
- Ha te mondod. de mégis mi a terved? Úgy mára. –
suttogom.
- Nem tudom, menjünk le a patakhoz.
- Patak? – kapom fel a fejem. - Oda ki? Ahol
’Normális’ emberek is vannak?
- Miért itt nem normálisak?
- Hát nem. Mint egy nagy zombi hadsereg. Élő halottak.
- Oké értem, hogy nem szeretsz itt lenni, de akkor
mehetnénk is?
- Jah persze. indulok meg az ajtó felé.
- Te meg merre akarsz menni? Szerinted a palota
belsejében van a patak. Gratulálok. – nevet fel. – Inkább csak kövess engem. –
nyit ki egy másik ajtót a szoba túl oldalán. Lassan sétálok Nataniel után.
Először a falun
megyünk át majd az erdőn átérve egy kicsi tisztáson köt ki az ember. Ott
teljesen más. Nem lehet érezni az elnyomást a világot megváltó erők mintha meghúzódtak
volna, s lassan figyelik, ahogy a természet utat tör magának. A réten el légé
sok ember játszadozik, mind felszabadult és boldog. Valaki csak a fűben nézi a felhőket,
a gyerekeivel játszadozik, de olyan is akad, aki egy kis légy ott partit csap a
patak másik végén.
- Na, mit csináljunk? – fordul felém.
- Te laksz itt. mond meg te.
- Annak te nem örülnél. Szóval mit szeretnél-, fújja
ki a levegőt Nataniel.
- Elmehetek egy kicsit sétálni? Egyedül.
- Szó sem lehet, róla a végén még megszöksz. – szól
rám határozottan.
- Miért szöknék meg? Azt se tudom, hol vagyok a
barátaimat mind meg akartátok ölni, igen és én ilyenkor fogok megszökni. Köszi,
tényleg. Akkor maradok melletted.
- Rendben. de szólok akkor itt fogunk állni vagy egy
órán át.
- Akkor mit szeretnél? Bökd már ki!- rakom keresztbe a
kezem s figyelem Nataniel arcvonásait nem nagyon add valamiféle jelet. Öt per
után leülök a főbe s figyelem a hangyák játékát.
- Egy hangya elbírja a teste vagy harminc szorosát-
jelentem ki.
- Olyan hülyének nézel, hogy azt hiszed, nem tudom?! –
néz le rám.
- Csak mondtam, ha már a kérdéseimre nem tudsz
válaszolni… - vonom meg a vállam.
- Mivel teljesen selejt kérdést adtál fel nekem. Nem
nagyon vagyok oda a hülye tudósos dolgokért.
- Tőlem eztán. – fekszek a fűre, a föld szinte elnyel,
de jobb is, ha nem vagyok észrevehető. A fáradtság hirtelen tör le rám.
Lehunyom a szemem s már csak arra kelek fel, hogy visszakerültem a világomba. A
Saját világomba.
"Az élet nem arról szól, hogy milyen népszerű vagy, vagy hogy milyen lánnyal/fiúval randizol, vagy kit ismersz, hanem inkább arról, hogy mindig maradj hű önmagadhoz, vagy ahhoz, amiben hiszel. Soha ne engedd másoknak, hogy elhitessék veled, hogy amit ők csinálnak, az sokkal jobb, mint amit te. Az életünk végén csak a szívünk és az elménk marad nekünk. Ez az oka annak, hogy éneklünk, sírunk, és hogy élünk."